Érdekes dolog történt tegnap, és az volt benne a szép, hogy végig meg tudtam tartani a tudatosságomat. A Kedvesemtől kaptam egy gyönyörű karácsonyi ajándékot. Ez egy béke, és egység mantra, amelyet számos közös eseményen már Veletek is énekeltünk együtt, de még nem volt meg saját feldolgozás formájában hangfelvételen, és szerettem volna mindenkivel megosztani, hogy az Új Év a külső és belső béke, és az egység jegyében indulhasson. Napok óta ez a mantra szólt a házunkban, csiszolgatta még a Kedvesem, hogy elnyerhesse végleges formáját. A mantra éneklése – de már csak hallgatása is- eljuttat a teljes belső béke állapotába, és ez a harmónia egy idő után a külvilágban is megjelenik. Képes arra, hogy elsimítson konfliktusokat, és a különállóságból elvezessen az egység és szeretet állapotába.

Na, de az én egóm nem adta ilyen könnyen meg magát. Belekapaszkodott egy régi, fájdalmas történetbe, és azt kezdte ismételgetni magában, hogy mégse jöhessen létre olyan könnyen az egység. Tudatos énem képes volt ezt megfigyelni, és úgy döntöttem elfogadom a fájdalomtestemet is, hiszen abban a pillanatban, mikor újra megjelent, az is a részem volt. Elfogadtam, hogy van, és fáj, és figyeltem hány féle negatív történetet képes kibontani az elmémben. Nem hittem neki, csak figyeltem, hogy gyártja a belső rém- mozikat, és kíváncsi voltam, mi lesz ennek a vége. A történet kibontakozása eléggé képletes, és egyben vicces is volt (Istennek hatalmas a humorérzéke, ezt mindig is tudtam). Éppen azon gondolkodtam, hogy értem- értem, hogy egy régi én- részemtől szeretnék éppen elbúcsúzni, amire már nem lesz szükségem a 2013-as, gyönyörű, emelkedős évben, és ő éppen harcol

a létéért. Jó rendben, küzdjön még egy kicsit. Amíg figyeltem, ahogy harcol, készítettem a Kedvesemnek egy finom teát, és egy tányérra kitettem forgácsfánkot, hogy átvigyem a kis házba, ahol Ő éppen dobolt. 

Ahogy elindultam az ajtó felé kezemben a teával és a fánkkal, a küszöb környékén két hatalmas, kövér pondróba botlottam. Valószínűleg a hideg elől a nappaliba mentett virágcserepekből bújtak elő. Köszönöm Istenem ezt a szép képletes ajándékot. Tudom-, tudom, pondróból pillangó lesz, sötétségből pedig fény és szeretet.

A pondrókat visszaadtuk a Természetnek, a fájdalomtestemtől szépen elköszöntem, és közben azon gondolkodtam vajon jövőre szükségem lesz- e pondrókra, hogy tudatosítsam, mi történik? Nem, nem lesz szükségem, ahogy már most sincs. Mint ahogy konfliktusokra, és fájdalomra sincs szükségem egy jó ideje, hiszen nélkülük is tudok fejlődni.

Ki lehet lépni a dualitás világából! Az öröm, és szeretet mentén is lehet fejlődni, és nincs szükségünk fájdalmas tapasztalásokra, a szeretet megéléséhez, nincs szükségünk háborúra, ahhoz, hogy értékelni tudjuk a békét, és nincs szükségünk elkülönülésre, hogy érezzük az egység fontosságát.

2013- ban az a feladatunk, hogy az örömre és a szeretetre koncentráljunk. A magasabb dimenziók kapnak szerepet, az érzelmek, a tiszta gondolatok, és a lélek. Ami igazán fontos lesz az emberek számára az a családok, barátok, szellemi közösségek összefogó ereje, hogy minél többen megtapasztalhassuk a szeretet, a szerelem, és a béke érzését, és gyakorolhassuk az őszinte egymásra figyelést.

Áldás!

Köszönöm a pondróknak, hogy megjelentek, és segítettek, hogy leírhassam ezt a történetet, és köszönöm a Kedvesemnek a csodás mantrát, ami a történéseket elindította, és elvezetett a pillangólét átöleléséhez.  A mantra szanszkrit szövege a következő:

Gate, gate, paragate

parasam gate

bodhi svaha

Jelentése a következő:

Hódolat a felébredt elmének,

amely járt a másik oldalon,

és megszabadult a szenvedéstől.

Hogyan értsd ezt?

A végtelenség és a tökéletesség már most és itt van, mindenütt.